25 év egy helyben – mégis mindig mozgásban - I. rész

Ha a Tókert nem egy hely lenne, hanem egy huszonöt éves férfi, 2025-ben mondhattuk volna először teljes nyugalommal: mostanra a tudomány szerint is benőtt a feje lágya. Nem a megállás, hanem a beérés kora ez: amikor a lendület mellé megérkezik a belső rend. Micsoda szerencse, hogy mindez mégis egy helyről szól. Egy olyanról, amely ugyan „csak” huszonöt éve működik ebben a formában, de a falai száztizenkilenc év történetét hordozzák.

Szabó Ferenc és Szabó Zoltán, apa és fia elbeszéléseiből épül fel ez a történet. Talán nem egy tipikus esti mese, de tanulság akad benne bőven. Nem is szaporítom tovább a szót: egyszer volt, hol nem volt…

Volt egyszer egy eladó főúri villa

És végülis ez a történet pontosan így is kezdődött. Egy eladó épülettel. Meg a Kereskedelmi és Hitelbank igazgatójával, aki 1996 őszén egy szép napon betévedt az aggteleki Cseppkő Szállóba, ahol akkoriban Szabó Ferenc – vagy ahogy sokan ismerik, Feri bácsi – volt az igazgató. Beszédbe elegyedtek. Szó szót követett. És egy ilyen, elsőre talán jelentéktelennek tűnő beszélgetés eredményeként Feri bácsi Lillafüreden vett egy vendéglátóhelyet.  

„A környéket jól ismertem, sokat jártam erre korábban is. […] Láttam, hogy sok csoport megfordul itt, és azt is, hogy van mozgás, van élet a helyen.”

Feri bácsi

Akkor

Ma

Több mint száz év telt el a két felvétel között. A villa közben új épületrészeket, teraszt és egészen más funkciót kapott – az eredeti épület mégis ma is ott áll a Tókert közepén.

Értelmeszerűen nem volt minden ennyire egyszerű. Feri bácsi mégis úgy emlékszik vissza: maga a vásárlás eltörpült amellett a kérdés mellett, hogy mit lehet ebből az egészből kihozni.

A terveket tettek követték

Amikor 1997-ben megvásárolta az ingatlant, a telken még csak a villaépület és a kis büfé állt. A nyugati oldalon, ahol ma az étterem található, akkor még nem volt semmi. A kérdés, hogy mi legyen a hellyel, egy ideig nyitva maradt, míg végül megszületett az elképzelés: panzió, mellette étterem.

Úgy tartják, az idő megszépíti az emlékeket, de itt még az idő vasfoga sem tudta kikezdeni a tényeket: sok volt a munka a hellyel, szép úri épület ide vagy oda. Az építkezés végül 1999 elejére fejeződött be, és az ezredforduló előszobájában, 1999 húsvétján a Tókert megnyitotta a kapuit.

A próba éve

1999 júniusában indult az első igazi szezon: megnyílt a terasz és vele együtt kiderült, hogy mire képes a hely. Nem kellett hosszú idő ahhoz, hogy látszódjon: a forgalom jóval nagyobb, mint amire számítani lehetett. Az emberek sorba álltak, az asztalok villámgyorsan megteltek, diákcsoportok, családok, nagy társaságok érkeztek egymás után.

„Hétvégéken rendszeresen plusz embereket kellett hoznom Aggtelekről, mert nem tudtam annyi állandó dolgozót alkalmazni, amennyi a forgalomhoz kellett volna. Jöttek segíteni a konyhára, felszolgálni.”

Feri bácsi

A kezdetekben nem az volt a cél, hogy különleges legyen a hely, hanem hogy működjön. A különlegesség később jött. Amikor a vendégek már nem csak betértek, hanem visszatértek. És amikor egy helyet újra és újra ugyanazok az arcok töltenek meg, akkor előbb-utóbb kialakul valami, amit nem lehet megtervezni: bizalom.

Ahol csak a változás állandó

Megnyílt a hotel és az étterem, és akár itt véget is érhetne a történet. Egy szép, kerek mesével, ahol minden a helyére kerül. De a Tókert története még csak ekkor kezdődött el igazán. A nagy nyitást követő huszonöt évben a hely szinte teljesen átalakult — az igények mentén alkalmazkodott, formálódott, és közben végig megőrízte hamisítatlan varázsát. 

1999 - 2025: micsoda évek

A megnyitást követően a működés hosszú ideig változatlan maradt. Ami 1999-ben létrejött, az a kétezres évek elején is stabilan működött. A hangsúly ekkor még nem az átalakításon volt, hanem azon, hogy a hely megtalálja a saját ritmusát.

Az első nagyobb változások 2008–2009 környékén jöttek. A gazdasági válság hatása a Tókertben is érezhető volt, a forgalom náluk is visszaesett, de ennek ellenére megtartották a teljes személyzetet. Közben sokfelől lehetett hallani, hogy válság idején kell beruházni, mert az majd hosszú távon megtérül. A vezetőség azonban inkább csak ült rajta egy darabig, számolgattak, gondolkodtak, és próbálták eldönteni, hogy ebből mi az, ami rájuk is igaz. Végül arra jutottak, hogy vagy marad minden a régiben, vagy egyszer rendesen nekifutnak. Félmegoldásokban nem nagyon hittek.

„Végül belevágtunk egy komolyabb beruházásba, amihez sajnos el kellett adnom egy másik vendéglőmet Lillafüreden, hogy ezt finanszírozni tudjuk. Úgy voltam vele, hogy vagy apránként toldozzuk-foldozzuk a dolgokat, vagy egyszer rendesen megcsináljuk. Mi az utóbbit választottuk.”

Feri bácsi

A döntésnek kézzelfogható következménye lett: ebben az időszakban alakult át a recepció környéke, és ekkor épült meg az a három új szoba is, amelyek később szerves részévé váltak a működésnek. Nem egyik napról a másikra változott meg minden, de innentől már jól látszott az irány.

A 2010-es évek elején elvileg hátra lehetett volna dőlni. Elvileg. Legalább egy kis időre. Azonban ahogy azt már sejteni lehet, nem volt megállás. Ismét előkerült a bővítés gondolata, különösen a szobák tekintetében. A döntés végül egy nagyobb beruházás irányába mozdult el, amely már nem apró javításokról szólt. A változások ezt követően fokozatosan, egymásra épülve jelentek meg: a szobák felújítása után a villaépület alsó szintje következett, majd a külső terek átalakítása.

A terasz rendezése és a kőburkolatok kialakítása 2016–2018 között valósult meg. Az utókor ennek a fejezetnek az alábbi frappáns címet adhatná: Kő. Sok kő. Meg még több kő. De valójában ez volt az a csöndes fordulópont, amit nem lehet lefotózni úgy, hogy átjöjjön — csak akkor érti az ember, amikor már ott ül, és természetesnek veszi.

A Covid-időszak alatt és azt követően újabb fejlesztések történtek: 2022-ben az étterem újult meg, majd ezt követte a terasz és a grillkonyha modernizálása. Ezek a lépések már nem irányváltást jelentettek, hanem a korábbi évek munkájának továbbgondolását. Egy kapitalista társadalomban érdekes gondolat azzal számolni, hogy egyszer el lehet érni a kapacitás határát. A Tókert esetében pedig pontosan ez történt. Így ma már a hangsúly inkább a karbantartáson és a finomhangoláson van — azon, hogy mindaz, ami 1999 óta lépésről lépésre felépült, hosszú távon is működőképes maradjon.

A válasz már áll 

Huszonöt évvel később talán már könnyebb válaszolni arra a kérdésre, amit Feri bácsi a vásárlás után feltett: mit lehet ebből az egészből kihozni? Szerencsére ma annak, aki személyesen is kíváncsi a válaszra, már nem kell árverésen ingatlant vásárolnia. Egy asztalfoglalással vagy néhány Lillafüreden töltött éjszakával lényegesen egyszerűbben megoldható. 

Csakhogy egy épület történetét viszonylag könnyű évszámokban elmesélni. Azt, hogy mitől marad egy hely huszonöt év után is önmaga, már jóval nehezebb. Ahhoz ugyanis a kövek helyett az emberekről kell beszélni.